Szerinte - és sok már történelemtudós szerint is - az igazi õshazánk a Kárpát-medence, ahová csak visszatértünk, a Szent Koronát pedig a Jézus-hitû Atillának készítették. Most pedig nézzünk meg egy-két sajátosan „badiny gondolatot":

A finnugoristák azt tanítják, hogy nekünk nincs magyar nyelvünk, mert mindent „összeszedtünk" vándorlásunk során (ez a mai hivatalos álláspontja a Magyar Tudományos Akadémiának), pedig nem jöttünk mi sehonnét, hanem õshonosak vagyunk a Kárpát-medencében. Itt van például a vértesszõlõsi ember, aki háromszázötvenezer éves, és itt vészelte át a jégkorszakot, ami többek között annak a sok ezer egyedülálló hõforrásnak köszönhetõ, melyek a Kárpát-medencében találhatók. Tehát nem jöttünk mi sehonnan, hanem az emberiség itt vészelte át a jégkorszakot és innen vándorolt szét.
Feri bácsi igaz történetünk vezérfonala Árpádig címû kötete nagyban segíti az eligazodást a nem éppen helyén kezelt kérdésben. Megállapítja, hogy ha valaki a szakember lelkiismereti igazságosságával és a kárpát-medencei természetkörnyezet ismeretével értékeli ki a Kárpát-medencei õsember hagyatékát, annak azt kell megállapítania, hogy az õskori kultúrák helyi, tehát õshonos fejlõdésének idõszakai úgy kapcsolódnak egymásba, mintha nagy, vastag láncszemek lennének. Együvé vannak öntve. A középsõ és felsõ paleolitikum idõszakától minden folyamatossági szakadás nélkül jutunk át a mesolitikumba és újkõkorba.
Ezért nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy „a földmûvelõ és állattartó civilizáció a Kárpát-medencében már élt és virult akkor, amidõn az újkõkori új bevándorlók ide megérkeztek. Kétségtelen, hogy azújkõkorban is volt népáramlás a Kárpát-medencébe. Ezzel csak folytatódott az ún. „gravettiek" beszivárgásának folyamata, hiszen - mint mondtuk - már az õskorban is volt ide-oda vándorlás. A Kárpát-medencébõl valószínûleg Anatólia-Kaukázus vidékeire. A Kárpát-Duna-medencei õsnép kialakulásának, nyelvének, kultúráinak és embertani kifejlõdésének magyarázatát csak úgy kaphatjuk meg, ha a Kárpát-medence felé irányuló és folyamatos népáramlatokat valóságnak fogadjuk el. Mindenkor azonban hozzátéve azt, hogy a Kaukázus alatti „melegágyól" a Kaukázus feletti síkvidéken át, vagy talán anatóliai közvetítéssel a Kárpát-medencébe - az évezredek folyamán meg-megújuló hullámokban - érkezõ népmozgalmak emberét a kárpát-medencei õshonosok magukba olvasztották. Így vált a Kárpát-medence, éppen az újkõkor kezdetén mára a népek olvasztókemencéjévé, amely kitermelte a kárpát-medencei õshaza autoktón gyökerû emberét. Azt az embertípust, melyet proto-magyarnak nevezhetünk."
A „nem jöttünk mi sehonnét... a mi õshazánk a Kárpát-medence" címû kérdés megválaszolása mégis bonyolult, hiszen az õshazakérdést ily diktatórikus kijelentéssel egyoldalúsítani nem lehet, mert igenis vannak õseink, akik a Kárpát-medencébe keletrõl jöttek. Legrégibb õseink azok, akikre rátelepedtek a keleti gravettiek. Ezekkel újra ötvözõdött az õshonos nép, és sok ezer éven át megint kialakította az új ötvözetû kárpát-medencei õshonos népet. Ez a fejlõdési folyamat - az évezredek során - újra ismétlõdik. Vagyis minden „új honfoglaló" õshonos lakosságot talál a Kárpát-medencében. Az „újraötvözõdés" folyamata ismétlõdik, és ennek elõsegítõje, létrehozója pedig az a valóság, hogy az õslakók nyelvével azonos az új honfoglalók nyelve, mely bizonyosságot az i. e. 5500-ig, a Kõrös-Tordos kultúrkör emberéig, a megtalált nyelvemlék segítségével tudunk valószínûsíteni. A Kárpát-medencei õshonos és az elmondottak szerint újraötvözõdött utolsó népesség az, amelyre Álmos-Árpád népe telepedett rá - állapítja meg Badiny Jós Ferenc.
Kétségtelen, hogy a magyarság legmélyebb gyökere itt a Kárpát-medencében van, melyhez éppen a sok ezer éves õshonosságunk alapján van jogunk. Ez az õshonosság azonban elválaszthatatlan Közel-Kelet életterétõl, mely szintén õshazaként csatlakozik a Kárpát-medencéhez.
Fontos kiegészítést nyújt a tatárlakai amulett, mely a professzor szakvéleménye szerint a Krisztus elõtti 5200. évbõl való, és a rajta levõ „írás" így 1500 évvel megelõzi a legrégibb sumer képírást, egyben azt is bizonyítja, hogy: „az emberiség történelme a Kárpát-medencében kezdõdik". Ez a képírásos szöveg már nyelvtani elemeket is tartalmaz. Ha a képírást jelentõ szavakat összehasonlítjuk a legrégibbnek nevezhetõ magyar nyelvemlékünkkel, az úgynevezett „magyar szórványokkal", rájöhetünk, hogy nem idegen számunkra a szöveg, és néhány szavát egyeztetni tudjuk a sumérnek nevezett nyelvvel, valamint a ragozási sajátosságok azonosak.
Az írásnak a régészeti anyaggal való összekapcsolása azt a logikus következtetést eredményezi, hogy:
1. A Kárpát-medencei és a Tigris-Eufrates (Mezopotámia) mellékén települt népeknek azonos a nyelve és azonos hiedelme volt.
2. A Mezopotámiát elöntõ vízözön (kb. Kr. e. 4000) után a Kárpát-medencébõl is áttelepült nagy mennyiségû népesség Mezopotámiába, a vízözön által elpusztított nagy mennyiségû népek pótlására, a maradék feltöltésére, és ezek vitték magukkal kultúrájukat és hiedelmüket is.
A fentiek csak a professzor fõbb következtetései, a teljes levezetések köteteiben találhatók meg. Remélhetõleg sok vihart kavarnak még megállapításai, mert ez azt jelenti, hogy vita alakul ki körülöttük, ez pedig csak közelebb vihet bennünket az igazsághoz.